2017. március 29., szerda

Nénike videózgat

 
Az elmúlt hétvégén Békéscsabán voltam a 4. Bábos Drámaíró Versenyen. Erről blogot is írtam sok videóval és képpel, ahogy kell és ahogy nagyon szeretem, ez egy jó műfaj, kedvemre való.
Aztán a zárórendezvény előtt, odajön hozzám egy negyvenes fiatalember, a színház dolgozója:
- Láttam, hogy egy mosolygós őszhajú nénike videózgat itt egész nap, hát érdekelt, mi lesz belőle.  Rákerestem ám a blogjára, megtaláltam. Egész ügyes.
Dicséretnek szánta, de az önképemet ripityára törte. Soha nem láttam magam mosolygós videózgató nénikének. De lehet hogy mégis...

Pedig  már akkor is erre vágytam, amikor az egyszemélyes stáb még min. 4 főből állt, és a ministáb legalább 12 fős volt. Kezdettől arra vágytam, hogy úgy beszélgessek emberekkel, gyerekekkel hogy ne zavarjon semmi. Kamera a kézben, szinte alig észrevehető és gyerünk. De ennek a technikai feltételei csak most, nénike korban teremtődtek meg. És a technika megvan, de a közvélemény még nem fogadja el. A külső szemlélő számára nem elég elegáns, nem elég stábos, nem véletlenül szerették cipelni a kamerát régen a kísérő fiúk pl egy külföldi forgatáson, mert a helyi lányok akkor látták hogy ő is tévés, odatartozik, valaki. Igaz ma már a tévés se valaki...ami nem is baj. Vagy igen?

A képemet Varga Anna készítette: